Nem akartam gyermeket. Úgy gondoltam – többek között–, hogy nem tudok vele foglalkozni. Nincs rá időm, hogy jól csináljam: elvégzem a munkám, főzök, takarítok, sportolok, barátokkal találkozom, szórakozom, olvasok, tanulok, színházba járok, játszok, eszem… és akkor mikor gyerekezzem? S a pénz. Hogyan éljek/éljünk meg? Amikor mi is nehezen jövünk ki a pénzből, mégis hogyan, miből jutna még egy harmadikra? Ahol lakunk, nekünk is kicsi, nemhogy egy kisbabának? Azt valahogy tudtam, hogy egy gyermeknek az a legjobb, ha van édesapja és édesanyja, akik nem baj, ha szeretik egymást. Elég biztos a kapcsolatunk? Lehet erre alapozni? Elveszítem az alakomat: amiért elég sokat dolgoztam, ez a gondolat sokáig kísértett. Ahány anyát csak láttam előtte és utána, nem volt meggyőző a kép.
Sok-sok kérdőjelem volt. Egyszerűen úgy gondoltam, nem vagyok rá alkalmas. Eltelt jó pár év. „A nő láthatatlansága a gyermekben láttatik, élete a gyermekben, benne éled.” Amikor a fenti sorok születtek, már negyedik gyermekem boldog édesanyja vagyok. A korábbi, utólagosan tévesnek bizonyult elképzeléseimet folyamatosan húztam ki képzeletbeli szótáramból. Olyan, mintha egy első osztályú személyiségfejlesztő tréningen vettem volna részt, mely időbeosztási, pénzbeosztási, szeretetkapcsolati alkalmakat is tartalmazott. S újra gyermeknek lenni: felfedezni a világot, az embereket, rácsodálkozni egy-egy növényre, mosolyt adni és kapni, ölelni és szárnyalni, érezni. Kedvesség, gyönyörűség, valami különleges megismételhetetlenség – számomra ezt jelenti minden egyes gyermek. Áldás, reménység.
