A Tanácsadó Központba bejövő, abortuszon átesett nők leginkább erre a két dologra vágynak, hogy így élhessenek, de nem hiszik el, hogy ez lehetséges. Pedig IGEN!
Több, mint öt éve vagyok munkatársa a Kiáltás az Életért Egyesületnek. Mikor megismertem a munkájukat, felismertem, nekem is szükségem van gyógyulásra ezen a területen, hiába telt el 17 év. Nemsokra rá megéreztem, tovább kell adjam, amit kaptam, így segítője, majd vezetője lettem olyan csoportoknak, ahol azon dolgozunk, hogy a minket megkereső segítséget kérő lányok fel tudják dolgozni a gyászukat elvetetett babájuk felett, és tudjanak megbocsájtani azoknak, akikre haragszanak emiatt, beleértve saját magukat is. Ezeknek a lányoknak többsége a körülményeik, esetleg társuk kényszerítő hatására döntöttek a terhességük megszakítása mellett, ennek ellenére felismerték, hogy a végső döntést ők hozták meg, így a maguknak való megbocsátást érzik a legnehezebbnek. Egyedül érzik magukat, elszigeteltnek, akiket senki sem ért meg, hiszen hogy fájhat ennyire, amihez volt törvény általi joga. Ami akkor egyedüli megoldásnak látszott, mostanra felfoghatatlan fájdalom lett, hogyan is tehettem ezt? Miért nem mondta el senki, hogy ez ennyire fájhat? Miért nem figyelmeztetett senki, hogy ez ilyen mély sebet üt? A kérdések némák, ha mégis kimondják, kapnak választ: Te döntöttél így, ezt te akartad, most mi bajod van? Ezek után csak a bezárkózás marad és a fájdalom, ami növekszik, elviselhetetlenül, és jön egy gondolat, hogy ha meghalnék, akkor vége lenne ennek a gyötrődésnek. Általában itt tartanak a lányok, amikor, mint utolsó esélyként az egyesületre találnak, ahol tudnak olyan nőkkel beszélgetni, akik maguk is átmentek ezen, de már tudják a kivezető utat. Aki gyógyulni akar, és hajlandó is tenni érte, az megtapasztalja a megértést, a vigasztalást, és lassan, de biztosan a gyógyulást. Van REMÉNY! Két olyan lányt kerestem meg, akik ezt megtapasztalták, és kérésemre megosztották saját történetüket. A következő oldalakon ez olvasható.
